Három egymást követő estén Ruth Noack, a documenta 12 (a továbbiakban d12) kurátora a közönség kérdéseire válaszolt a Neue Galerie lépcsőjén. Amikor Roger Buergel, művészeti igazgató, egyben Noack férje is megszólítva érezte magát, ő válaszolt. Első nap alig negyvenen, harmadik alkalommal már kétszázan tolongtak a kurátor körül. Volt, aki autogrammért jött, más az elismerésének adott hangot, sokan arra voltak kíváncsiak, egy-egy művet/művészt miért válogattak be. Egy pillanatban elszabadultak az indulatok, a titokzatos d12 alaposan próbára tette a német közönséget. Alább néhány érdekes részlet következik.

Örülök, hogy itt van, hogy itt ülhetünk, mint a régi időkben Beuys-szal. Hosszú ideje ön az első kurátor, aki nem csak kortárs képzőművészetet válogatott be, például Klee-t is láthatunk a Fridericianumban. De nehéz megérteni, pontosan mi volt a szándékuk.

A rejtélyességet nem akartuk szövegekkel feloldani. A szöveg autoritás. Szerettük volna felmutatni, hogy van folytonosság, hiszen ha a múltunkat nem ismerjük… Ha megnézi a perzsa, kínai rajzokat a Wilhelmshöhe kastélyban, fel fogja ismerni a művek közötti kapcsolatot. Ez egy fórum, hogy kommunikálni tudjunk.

Amit mond, kétségkívül meggyőzőnek tűnik. De ennek a nyomát sem a kiállításon, sem a katalógusban nem fedeztem fel. A látogatók egy-egy napot vannak itt, a kiállítás ennél több időt igényel.

Ezzel mindenkinek meg kell birkóznia. Elegendő könnyen hozzáférhető mű van a kiállításon, és én szeretném megvédeni azokat, akik elmélyülnek benne. De a napokban el fogunk helyezni szövegeket a kiállításon (taps).

*
Összefoglalná röviden, hogy mit gondol a művészetoktatásról?

Nem vagyok szakértő. De a művészetet nem úgy kellene a köz elé tárni, mint valamit, amit fogyasztásra szánnak. A közönségrétegek változnak. A tizenkilencedik században a művészetnek művelt közönsége volt, de ma már nem indulhatunk ki abból, hogy mindenki mindent tud. A művészetoktatás színvonala alacsony, a művészetközvetítést általában fogyasztható szolgáltatásként fogják fel, ami után az emberek elégedetten távoznak. Minél többen járnak múzeumba, annál jobb, ez pedig már a pénzről szól.

*

Úgy látom, tényleg nem szakértője a művészetoktatásnak. A kiállítási személyzet teljesen felkészületlen. Túl primitívnek tartja, hogy a látogató dolgát megkönnyítse? (kiabálás, leintik a kérdezőt, mások tovább hergelik)

Hadd mondjam végig. A teremőröknek nem az a feladatuk, hogy a kiállításról felvilágosítást adjanak, ehhez a művészetközvetítők állnak rendelkezésre. A feliratok pedig igenis hordoznak információt. A művész születési helyét, lakóhelyét szándékosan hagytuk ki, de a katalógusban már benne vannak ezek az adatok. Ugyanis minél szokatlanabb egy földrajzi hely, annál inkább hajlunk arra, hogy ez alapján ítéljünk. Ismeretlen? Akkor érdektelen. Ez egy politikai probléma. Ha egy kiállítás nemzetközi, többé lehetetlen ráhúzni az európai mércét. Fogalmunk sincs arról, milyen a malájok művészete, miközben ők sokkal többet tudnak rólunk. Voltaképpen a kortárs európai művészetet sem ismerjük. Mi – Buergel úr és én - sejtettük, hogy nehéz helyzetbe hozzuk a közönséget, hiszen nem lehet mindenki szakértő. De a frusztráció produktív lehet. Erősebben építettünk az esztétikai tapasztalatra, mint a háttértudásra. Nem az ismerethiány a probléma, hanem az, hogy az emberek elszoktak attól, hogy lefékezzenek és elgondolkodjanak, ha egy művel találkoznak. Mindenekelőtt nézzék meg jól, mit látnak.

*

Én meghatódtam, amikor láttam – amit Angliában, ahol élek, nem tapasztaltam –, hogy a látogatók kapcsolatba kerülnek egymással.

A közönség a kiállításon formálódik. Úgy láttam, itt a szakértők, galeristák is frusztráltak, mert annyi ismeretlen névvel találkoznak. De ez része a koncepciónknak. A női alkotók idősebb generációja keveset állított ki. John McCrackent** korábban nem mutatták be – egy okkal több, hogy itt legyenek. McCrackent bárhol ki tudnám állítani. Kelet-Európa nincs lefedve, kelet-Németország hiányos. Georg Schölhammer, a d12 folyóirat-projektjének vezetője jól ismeri a kelet-európai művészetet, sokat segített. De semmi olyasmit nem állítanék ki, amit nem találok kiemelkedően jónak.

Mi alapján döntött?

Valaminek ki kell nyílnia bennem ahhoz, amit korábban nem ismertem. Ez szubjektív. Sok kelet-ázsiai művészt azért nem ismerünk errefelé, mert nem beszélnek angolul. A kutatásaink során minden helyre kétszer mentünk el. Első alkalommal előadásokat tartottunk, ilyenkor általában egy DVD-t nyomtak a kezünkbe, azt gondolták, a médiaművészet érdekel, és azok a művészek, akik beszélnek angolul. Mikor másodszorra mentünk, már jobban ismertük a helyzetet. Aki itt szerepel, sokszor ünnepelt sztár otthon, például Nasreen Mohamedit*** hamisítják Indiában. Mások otthon sem a tophoz tartoznak.

*
Kevés 1970 után született művészt szerepeltetnek, úgy láttam, alig 10% fiatal a kiállítók közül. Ez inkább egy retrospektív kiállítás?

Nagyon fontosak voltak a fiatalabb művészek. Sokan a d12-nek köszönhetően új, nem egyszer nagyméretű műveket készíthettek. De komolyan akartuk venni a documenta képzéssel kapcsolatos elvárásait. A ’70 után születetteket akkor válogattuk be, ha meggyőződtünk arról, hogy húsz év múlva is jó műveket csinálnak majd. A documentára oeuvre kell.

Honnan tudják, hogy valaki húsz év múlva is jó lesz?

Hiszünk benne. Catherine David documentája óta sokan sztárok lettek.

És ezt nem a documentának köszönhetik? (nevetés)

*
Hogyan alakították át az épületeket a d12-re?

Arnold Bode az első kiállítás alkalmával új falakat helyezett a Fridericianum épületébe. Idővel egyre többet építettek hozzá, míg végül a videomunkák miatt csupa kis fülke jött létre. Mi ezt visszabontottuk, és visszaépítettük az eredeti lépcsőt is. A Neue Galerie 19. századi, a müncheni Neue Pinakothek hasonmása. Bezártuk a korábbi bejáratot, és a völgy irányában, középen nyitottuk meg az épületet. Itt kisméretű festményeket állítottak ki, az épületet azért építették - legalábbis így képzelem -, hogy az elitpublikum a saját biedermeier otthonába képzelhesse magát. Volt egy olyan gondolatunk, hogy az egészet kiürítjük, és egyetlen fekete dobozzá alakítjuk a médiamunkák számára. De végül megtartottuk azoknak a műveknek, amelyek nyugalmat igényelnek.

Sok terem fala zöld, másutt sötétvörös, a folyosó lazacrózsaszín. Miért döntöttek így?

Roger Buergel választotta a színeket.

RB a tömegből (rózsaszín pulóverben): Nincs racionális oka, van benne valami esetleges. A színek összekapcsolnak, a zöld termeket érdemes együtt kezelni. A lépcsőházak kékek, hogy az ember kiismerje magát. A Fridericianumban egyértelmű volt, hogy klasszikus színekkel kell dolgozni.

*

Mi az ára a pavilonok miatt kötött kompromisszumnak?

Nem nevezném kompromisszumnak. Abból indultunk ki, hogy legyen határidőre kivitelezhető és olcsó.

A pavilonok prózaiak a Fridericianumhoz képest. Feszültséget teremtenek.

A pavilonok fontosabb dolgokat tesznek lehetővé, mint látszatra gondolnánk. Van elég hely ahhoz, hogy a művek közelében leüljünk és beszélgessünk, jobban megnézzük őket. A Documenta-Halle építése idején abból indultak ki, hogy a nyilvánosság adott dolog. Ma nem indulhatunk ki ebből, a nyilvánosságot előbb meg kell teremteni, és erre alkalmasak a pavilonok. Hozzáférhetővé teszik a művészetet.

** Untitled © Courtesy John Mc Cracken, David Zwirner, New York, Hauser & Wirth Collection, Switzerland. Photo: Ines Agostinelli

*** Untitled © Nasreen Mohamedi Estate; Collection of Ajai Krishn Lakhanpal, Bangalore; Photo Egbert Trogemann / documenta GmbH © VG Bild-Kunst, Bonn 2007